Írások
Arany torkú kultúra követe
Beszélgetés Sebestyén Mártával
Világhír, számos állami kitüntetés, a „legjobbak” díja gazdája - és lehetne sorolni. Ha dalolni kezd, ajkán eleink összes dallamkincse ott ragyog, s ha mesélni kezd, árad, mint a nép dala, melyből vétetett, s éneke és szavai nyomán eljutunk őseink „tiszta forrásához” . Torkából mindaz az erő, hit és tisztaság tör fel, mely ébreszti-éleszti nyelvében és zenéjében kincsekben bővelkedő népünket. Talán nem nehéz kitalálni, hogy e bevezetőben Sebestyén Mártáról beszéltünk. Sebestyén Mártáról, aki ősszel Kínába viszi a magyar népdal érzelmi gazdagságát, talán nem is a mi zenénktől idegen világba. Ennek kapcsán beszélgetünk muzsikáról, népekről és művészetről.
– A legelső információ, ami elért hozzám gyermekkoromban, hogy a magyar népzene legrégebbi rétege és a Kelet dallamvilága szoros összefüggésben van egymással. Volt egy olyan iskoláknak ajánlott lemez – Sárosi Bálint szerkesztésében -, amit a Repülj páva… indított, és egy kínai dallam után a Volt nekem egy kecském… következett, magától értetődő természetességgel. Mivel gyakran hallgattam a lemezt, ezek bennem is egy, közös dallamcsaládként maradtak meg. Ezen kívül el kell mondanom, hogy apám, aki ugyan nem volt zenész, de a történelemről és a földrajzról egyaránt sokat tudott, felkeltette érdeklődésemet a keleti népek iránt. Közgazdász édesapámnak járt a People’s China című lap, ami rengeteg, számomra fontos információt adott nekem erről a távoli népről – színes képekkel, angol nyelven. Kínai nyelvtankönyvet és az ottani zenekultúráról szóló kiadványokat fedeztem fel otthon, amelyek tükrözték édesapám érdeklődését is, akit legfőképp a Kelet világa izgatott, egész életén át – ő adta a kezembe aztán a Kelet-kutatók, nagy magyar utazók írásait is… Képzeljük el mindezt a hatvanas években, amikor Magyarország is zárt világ volt, Kína pedig méginkább…Nagyon vágytam rá, hogy megismerjem Kína igazi arcát, különös tekintettel a népzenére. Egy ilyen hatalmas ősi kultúrában óriási hatása van az írásnak, a költészetnek és a filozófusok gondolatainak, meghatározva az egész emberiség kultúrtörténetét.
– Eljutott Kínába?
– Érdekes, hogy az anyaországba nem, de Tajvanon háromszor és Hong-Kongban egyszer jártam, ahol nagy sikerű koncerteket adtunk. Az első utazást kifejezetten Az angol beteg című film kapcsán keletkezett óriási médiasiker hozta, ugyanis a dalomat külön videokazettán kiadták kínai feliratokkal, árusították a lemezeimet. Nagyon nagy sikere volt, meghívtak. Érzelmileg nagyon sokat jelentett nekik a dal. Talán nem véletlen, mert a kínaiak ismerős rácsodálkozással, rajongással fogadták, boldogan, mint ki rég elfeledett kincset talál… Érdekes volt látni az elmúlt évtizedekben a Kínában zajló társadalmi változásokat, miközben nálunk is nagyot fordult a világ: kinyílt, könnyebb az utazás, és a két ország közötti kapcsolatok is direktebbek. Különböző zenei fesztiválokon már hallottam kínai muzsikusokat, előadókat. Nagyon érdekel, hogy a XXI. században a kínai népzenének milyen otthon a megbecsülése, a mai fiataloknak milyen a viszonya a gyökerekhez, a népzenéhez, vagyis milyen az identitástudatuk? Mert, ugye, tudjuk, hogy a technika rohamosan fejlődik, de vajon a lelkekbe mennyire épül be az ősi kultúra? – minderről szeretnék személyes tapasztalatot szerezni. Eszembe jut egy különös élményem. Chicagoban történt, egy tipikus kínai gyorsbüfében , ahova betértem egy falatra. Legnagyobb megdöbenésemre Kodály Galántai táncok című műve szólt a büfés magnóján. Kérdésemre, hogy vajon tudja-e, mit hallgat, szinte sértett önérzettel válaszolt: „Hát persze, Kodály, a kedvencem!” Eszerint a „vendégmunkás” kínai még otthonról vitte magával Kodály tiszteletét. Elképesztő belegondolni, hogy egy Kína-méretű országban valószínűleg többen ismerik Kodályt, mint az összmagyarság! És Magyarországon kívül ez az egyetlen ország, ahol tananyag Petőfi Sándor költészete. Örülnünk kellene, és meg kellene becsülnünk az irántunk megnyilvánuló érdeklődést, hiszen kölcsönösen hasznunkra válhat a jövőbeni együttműködés…
– Ennek tudatában milyen műsorral készül az ottani fellépésre?
– Olyan összeállítással, amelyből a magyarság Ázsiából magával hozott zenei öröksége minden szónál szebben beszél. Csodálatos a népzene: a nyelv értése nélkül is összeköt minket. Remélem, fogok találkozni kínai népzenész kollegákkal, és zenés beszélgetéssel folytathatjuk a színpadi találkozást. Hiszen a személyes beszélgetések mindig erősítik az élményt, márpedig élmények nélkül nincsen hiteles előadás. Izgalmasnak ígérkezik számomra az ősz azért is, mert a kínai út előtt a Kodály Év jegyében koreai koncertjeim is lesznek.
– A Kelet zenei világából már gyűjtött korábban is tapasztalatot, nemcsak az imént felsorolt országokban koncertezett, de fellépett már Japánban, a Felkelő Nap Országában is…
– Eddig tizenkétszer jártam a szigetországban, ahol Kodály szintén meghatározó alakja a japán zenei kultúrának. Érdekes, hogy abba a zenei általános iskolába, ahol Édesanyám huszonöt évig tanított, - ahová a Tanár Úr is gyakran ellátogatott, - szinte napi gyakorisággal jöttek a japán pedagógus csoportok, akik csodálták ezt az énektanítási módszert. Tökéletesen megtanulták, és nagy sikerrel alkalmazzák Japánban, nálunk pedig éppen fordított folyamat érzékelhető… Anyagiakban nem mérhető az a haszon, amit a módszer elsajátításával nyert a japán zenekultúra. Hogy’ is lehetne fillérekben mérni mindazt, amit a legendásan kitartó japán szorgalom a szellemi értékek terén is megteremtett! Példaértékű, hogy a világ technikájában vezető Japán mennyire ragaszkodik az ősi kultúrához, nem tartja ellentmondásosnak a XXI. században a hagyományok és az örök emberi értékek mélységes tiszteletét! Alkalmam nyílt a hazánkba látogató japán császári párnak egy néhány perces „zenei névjegyet” átnyújtani – természetesen a népdalok nyelvén - , és látni azt az azonnali, spontán és örömteli reagálást, amelyet a Bartók- és Kodály-gyűjtötte népdalok kiváltottak. Köztudomású, hogy a császári család minden tagja műveli is, nemcsak kedveli a zenét, így nagy megtiszteltetés volt a kézfogásuk, amely rajtam keresztül Bartók és Kodály országának szólt.
– Ez már a Magyar Kultúra Követe szerepét is mutatja a „zenei diplomáciában”?
– Azért is szép és felelősségteljes ez a zenén is túlmutató feladat, mert adott esetben meghatározhatja az emberek hazánkhoz való viszonyát: általam Magyarországgal találkoznak.
Frang Gizella
