Írások
A francia misszionárius
Arcok – Juliette Camps
Egy tisztes francia pénzügyigazgató-zongoratanárnő párral is megeshet, hogy harmadik gyermekük kakukkfióka lesz. Világcsavargó. Vagy világkereső? Már kicsi korában egyedül sétálgat az erdőben. 19 évesen megteszi, amire az édesanyja később, háromszor ilyen idősen szánja el magát: önálló életet kezd, elköltözik hazulról.
A mama pedig 55 évesen felkerekedik, és Szentpéterváron díszlettervezést tanul. Juliette 1997-es első budapesti szilveszterén az éjféli koccintáskor azt mondta: „Én magyar akarok lenni!” – mire kinevették, ő pedig jól megsértődött. Bár korábban sehol sem töltött három évnél többet, azóta itt él, és biztos tanári állását feladva a magyar kultúra hírvivőjének szegődött.
Francia irodalom, ógörög és latin szakon végzett. Tudta, a harang úgy szól, amint öntik. Mivel eltökélten meg akarta ismerni önmagát a világ tükrében, olyan helyen akart tanítani, ahol senkit sem ismer, akár otthon, akár külföldön. Dúsgazdag akart lenni barátokban, élményekben. Kedvenc francia városa az „Alpok Velencéje”, Annecy lett. A kaliforniai Berkeley-ben francia irodalmat és drámajátékot tanított. Ám letelt a három év, és megszólalt a maga öntötte kisharang. Tanári állásra pályázott Lisszabonba, Bangkokba és Budapestre. Három értesítést kapott: jöhet! Melyiket válassza? Akkor ment a mozikban Az angol beteg című film, és amikor felcsendült Sebestyén Márta dala – „Szerelem, szerelem” –, a 27 éves lány beleborzongott és meghatódott. Szenvedély, szomorúság, szépség. Megbabonázta, hívta ez a dal. Másnap azt mondta: Budapest!
Bár semmit nem tudott Magyarországról, népdalokat (a Muzsikás együttes CD-it) hallgatva a szívével kezdte érezni, mi a csuda lehet ez.
„Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem.”
Röpülés
A CD-k után vett egy magyar nyelvkönyvet is, és Kalifornia kék ege alatt elkezdett magyarul tanulni.
–Megfogott: szépnek éreztem, beleszerettem, mert különös, semmire sem hasonlít, és nehéz. San Francisco öble túl tökéletes, túl „édenszerű” volt nekem – mondja –, Budapesten rögtön éreztem, hogy hazaérkeztem, hogy maradok. Azt nem tudom, véglege-sen-e. A budapesti francia gimnázium tanáraként keresni kezdtem a népdalok hangulatát: a gyökereket. A táncházakban valamit megtaláltam belőle. Noha a cigány, a szerb, az ír és a görög táncház létezése az ország nyitottságát mutatja, már tudom, hogy néhány magyar lelkét is megérintette az idegengyűlölet. De hol nincs ilyen? Mégis, ha létezik több élet, én korábban magyar voltam. - Lelkesedéstől fűtött szavait hallva, szélesre tárt karját látva azt hinni, röpülni is tud.
Neki is szaladt. Négyévi tanítás után hivatást váltott. Mivel kicsit szégyellte, hogy a szülőhazájában alig ismerik Magyarországot, elhatározta, fiatal tehetségeket fog felfedezni, gondozni és bemutatni – Franciaországban is.
A művészekkel, kultúrával házaló üzletlány négy CD-t rak elém, „Produced by Juliette Camps”. A kiadó az ő – stilizált Lánchíddá váló párizsi diadalívvel megjelenített – egyszemélyes Bt-je, az Orpheia. Az első CD – Chalaban, Moroccan Nomad – afféle próba magának és a nálunk élő Said Tichiti marokkói zenésznek. Aztán két lemez az általa menedzselni kezdett Palya Beával. Az egyik a Monori András zeneszerzővel alapított Folkestra zenekaré, a másik Bea első önálló lemeze (Ágról ágra). A negyedik CD Byzantine Spirit címen a Szent Efrém férfikart mutatja be.
–Kezdtem valamit, amihez nem értettem. De azt tudtam, hogy a különlegest kell keresnem, amit először Beában találtam meg. Bíztam benne, otthagytam a biztos állásomat. Új emberekre viszont a szponzorok nem adnak pénzt, mert „ki ismeri?” És Beát ki ismerte? – engem pláne senki. De a lemezei és a kinti koncertjei után már francia lemez- és filmszerződései vannak. Idegesít, hogy a hírnév fontosabb, mint a tehetség. Amint egy művész befutott, átadom a menedzselését másnak. Számomra a tehetség, a kisugárzás felismerése az izgató. Nem a pénz a cél. Azt akarom csinálni, amiben hasznos lehetek, ami értelmessé teszi az életet. De terveim megvalósításához sajnos pénz kell...
– Állami pénzért nem pályázott?
–Az nekem túl bonyolultnak tűnt.
Kérdem, miért épp zene, hiszen irodalmat tanult és tanított.
–Mert így alakult, mert az is benne van az életemben. Zongoratanárnő és amatőr festő anyám tanított zongorázni, aztán négy évig csellóztam. De mindennel foglalkozom, ami művészet, kultúra.
– Mit kapott a szülői háztól?
–Apámtól a rendszeretetet, a felelősségvállalást, anyámtól művészi érzéket és vidámságot, lelkesedést és szertelenséget. – Kis szünet után még hozzáteszi: – A rend és káosz, ez a kettő együtt létezik. A puszta rend megölheti az egyéniséget, de a káosz is. A művész e kettő között egyensúlyoz.
–És mit adott Magyarország?
Nevet, megérinti a kezem, és tegezésre vált.
Szerelem
–Tudod... Mikor megérkeztem, úgy láttam, ez egy romantikus hely. Általatok megismertem saját hajlamomat is a melankóliára, és megismertem a magyarok szívós túlélőképességét. Tudom, mi a sírva vigadás, hogy lehet egyszerre vidámnak és szomorúnak lenni. De mintha a kezdeti magyar éveimhez képest kevésbé melankolikusak lennénk! Franciaország a szülő, Magyarország a barátság. A barátait választja az ember, a szüleit nem. Magyarország otthon és kaland. Itt kezdett izgatni a tragikus múlt és a túlélés. A nehéz történelem kifogás is lehet. Az egyik tábor az egyik, a másik a másik történeti időszakra hivatkozik. Ez az ország akkor lesz erős, ha ezen túl tud lépni. Emlékezni kell, hogy a szörnyűségek ne ismétlődjenek, de más emlékezni, mint a múltba rögzülni. Egyébként szerintem a franciák és a magyarok között több a hasonlóság, a közös pont, mint a magyarok és az osztrákok között. Van jövője a két ország kapcsolatának.
–Szerelem?
Emlékek, érzelmek futnak át az arcán, és halkan csak annyit mond:
–Szerelmet nehéz volt találni.
Pánik
Két éve elkapta a pánik. Semmi pénze nem volt. Hogy folytatja a munkát? Ráadásul fojtogatni kezdte az érzés, hogy elveszítette a nyelvét. Magyar helyett nekilátott franciául olvasni, írni. Néhány magyar barátja melléállt. Az egyik rátukmált 400 ezer forint kölcsönt is. És ráköszöntött a fordítás, sőt a műfordítás. Rátalált a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) is, a világjáró József Attila-kiállítás szövegeit ő fordította, jól bele is szeretett József Attilába. Bár hét Tiszta szívvel-fordítás van, úgy érezte, egy erőteljesebb is kellene. Megpróbálta. Előtte persze már fordította a CD-k dalait, és maga is verselt.
–Harmincéves koromig kész forgatókönyvem volt az életemről. – Aha, a kisharang! –Attól fogva semmit nem látok előre. – Nevetve folytatja: – Azóta lettem szabad. És mióta az irodalomban is forgolódom, sokkal jobban érzem magam.
Nagy ívű vállalkozás a világhálóra készített négynyelvű „PIM Média”, amelynek francia részét Juliette gondozza: 130 prózaoldal, majd négyezer verssor, 34 kortárs szerzőtől – a ráadás az írók, költők művei saját előadásukban. Közben felfedezte Háy János világát, és fél éve nyakig benne van a szerző Xanadu című regényében. Ez az első teljes mű, amelyet lefordít franciára, hogy felfedeztesse őt.
Nem lenne szó igazi körrepülésről, ha Juliette nem mesélne Fassang László orgonaművészről. Mióta befutott, alig foglalkozik a koncertjeivel, inkább az izgatja, milyen lenyűgöző, amikor zongorán improvizál. Ez lesz a következő lemeze: Fassang és a francia szaxofonos Vincent Le Quang improvizációi.
Nemrég egy könyvbemutatón a Francia Intézetben a „magyar” Juliette mellett ült egy francia Juliette: Binoche, a színésznő. A színpadon pedig megjelent Sebestyén Márta, és elénekelte: „Szerelem, szerelem...” Juliette Camps élőben még nem hallotta tőle ezt a dalt. Sírni kezdett. Binoche megérezhette, hogy valami mélyen érinti a lányt, és a dal közben végig erősen szorította a karját. Közben Juliette előtt szomorúan és vidáman pergett az ő kilencéves magyar filmje.
