Írások
Az ország kulturális névjegyét adom át
Sebestyén Márta Kossuth-díjas népdalénekesnő a közelmúltban lépett fel Londonban, a brit trónörökös, Károly herceg rezidenciáján szervezett 1956-os megemlékezésen.
– Most énekelt először a brit királyi család előtt?
– Nem, ez már a harmadik alkalom volt. Legelőször 1999-ben, Göncz Árpád utolsó elnöki látogatásán énekeltem II. Erzsébet és Károly herceg előtt.
– És hogyan fogadta a trónörökös az előadását?
– Akkor és most is lelkesen hallgatta a magyar népdalokat, és személyesen gratulált a műsor után. Amolyan nagykövetként az ország kulturális névjegyét adom át ilyenkor, és nagyon örülök, hogy a herceg értékeli is ezt. A mostani megemlékezésen elismerte a magyar szellemet, életrevalóságot, hiszen Nagy Britannia sokat köszönhet az ötvenhatos magyar emigránsoknak, ahogy ők is befogadó hazájuknak.
– Milyen benyomásokkal tért haza?
– Nehéz dolgom volt, én nyitottam a műsort a St. James's palotában egy rabságról szóló, keserű pávadallal. Meglepő módon – a látszólag túlzott elegancia ellenére – oldott, családias hangulatot tapasztaltam. Tisztelettel hallgatták a jelenlévők az idős Határ Győzőt, aki az ötvenhatosok keserveiről beszélt, és különösen megrendítő volt az is, ahogy Jeremy Irons előadta Márai Sándor versét. Megható volt látni, hogy milyen fontosnak tartja Károly herceg a forradalom évfordulóját, és milyen különös szeretettel emlegeti Magyarországot.
– Van személyes, családi vonatkozású története ötvenhatról?
– Édesanyám 1956-ban a zeneakadémia növendéke volt, édesapám pedig ifjú közgazdász. Mindketten részt vettek a tüntetéseken. Nyolc-tíz éves lehettem, amikor a családi albumból előkerült néhány, a forradalmi napokban, Budapest utcáin készült fénykép. A szüleim sosem beszéltek velem olyan komolyan, mint akkor. Elmesélték saját történetüket, amit nagyon gyorsan el is kellett felejtenem, hisz édesapám elveszíthette volna a munkáját, ha fecsegek a látottakról valakinek.
– Mi a véleménye az idei, ötvenedik évforduló hazai megemlékezéseiről, történéseiről?
– Azt gondoltam, felnőtt fejjel méltón lehet ünnepelni, de ez felében-harmadában teljesült csak itthon. Talán mégis kell még egy generációváltás, idő. Dolgozni kell azért, hogy ’56-ot a helyén kezeljük végre. Nem hangzatos kampányokat javaslok, hanem őszinte beszédet és tényfeltárást.
Zalka Szilvia, Magyar Hírlap, 2006. november 18.
