Írások
Megérteni, és nem félreérteni…
Magyar Kulturális Koordinációs Központot avattak Sepsiszentgyörgyön. (…) Bogyay Katalin szakállamtitkár vezetésével olyan művészcsapat érkezett, akik művészi-emberi hitelességéhez nem férhet kétség, s akik az erdélyi hagyományokból és szellemiségből ihletődő alkotásaikkal világhírre tettek szert.
Kubinyi Anna textilművész, Sebestyén Márta énekművész és az erdővidéki származású grafikusművész, Gyulai Líviusz az (…) intézményavatást olyan ünnepséggé nemesítették, amelyre talán Márkosfalvi Barabás Miklós halálának centenáriumára rendezett restrospektív kiállítás alkalmával volt hasonló példa, s amelyen akkor megjelent a román és magyar köztársasági elnök felesége, Göncz Árpádné és Emil Constantinescuné is.
A ,,próbáljuk megérteni és nem félreérteni egymást” – Bogyay Katalin szavai – jegyében fogant ünnepség bensőségesre, hitelesre és magyar tartásúra sikeredett. (…)
Sebestyén Márta évtizedek óta hozza össze a világot a magyar kultúra kincseivel. A magyar népzene hitelességét és a különféle népzenékkel való kapcsolódási pontjait más művész nem tudja tiszteletteljesebben képviselni a világban, mint a művésznő. Sepsiszentgyörgyön elhangzott szavai szerint a szíve majd kiugrott a helyéből, hogy köztünk lehetett. Újságírói kérdésre elmesélte, hogy népdalgyűjtő és népi énekeket tanuló útjain még a köhögését is el kell sajátítania a nótafának, és kellett húsz-harminc év is, hogy kiderüljön, mit kell még megtanulnia.
Méltatói egyébként sokan és sokszor próbálták megjeleníteni és értelmezni azt a csodát, varázslatot, amelyet selymes, bársonyos énekhangjával, a népdalok képes beszédével, nyelvi zamatával megteremt és felejthetetlenné, egyedivé, utánozhatatlanná tesz. Én azt is elragadónak tartom, ahogyan a pódiumon, színpadon kívül, csúnya szóval: a nyelvi kommunikáció révén elérni képes. Az egyetlen kifejezésbe sűrített lényegláttatás mélységét jelzi, hogy Sebestyén Márta még az énekes köhögését is megtanulja.
Mondja, hogy a mai Magyarország peremvidékein még van mit gyűjteni. De a megváltozott életviszonyokkal együtt a népdal is kiszorult. Előfordul, hogy a környezete megszégyeníti azt, aki ilyeneket énekel. Olyan ez, mint amikor a moldvai csángót kinevetik archaikus beszédéért, s az többet nem szólal meg a Halotti Beszéd magyar nyelvén. (…) ,,Az én vasi öreganyám állandóan operetténekeket énekelt. Az urak világához akart hasonlítani. Nem énekelte azokat a dallamokat, amelyeket én, az unokája rettenetesen szerettem volna megtanulni. Ó, ugyan, kinek kell az? – kérdezte tőlem. Nem értette, hogy nekem miért nem az kell, hogy „Lári, fári, nem kell várni, frissen jó a csók”.
A nép nem szelektál. Ami a szívének kedves, azt egy csomagba teszi. Aztán a gyűjtő ezeket különválogatja. Amikor ’77-ben először elmentem Gyimesközéplokra, Kallós Zoli bácsi pontosan megmondta, hogy kihez menjek. Elküldött egy asszonyhoz, akinek ilyen hosszú, görbe orra volt. Nagyon keserves élete volt, s akinek annyi bánata van, attól nem lehet elvárni, hogy vidám dalokat énekeljen. Azért küldött hozzá, hogy ezeket a keserveseket énekeltessem el a nénivel. Szépen énekelte az egyiket a másik után, a végén már mind a ketten úgy el voltunk keseredve, mert az embert a hatalmába kerítette ez a súlyos világ. És egyszer csak felkacagott, s megtörte ezt a szomorú énekfolyamot, s énekelt egy vidámat. Mondta is, hogy most énekeljünk valami mást, mert eleget szomorkodtunk.
Ha én ragaszkodom ahhoz, hogy csak az archaikust énekelje, mindent elrontok. Ő nem előadóművész, aki hivatásszerűen énekel, hanem a saját lelkének a gyógyulásáért énekel. Azért énekel, hogy megszabaduljon a gondjaitól. Ez egy nyelvezet, ami egyáltalán nem veszítette el korszerűségét. A tárgyi környezete más, de mindegy az, hogy szekérről beszélünk-e vagy autóról. Az öröm és bánat ugyanaz, csak más környezetben. Minden embernek szüksége van arra, hogy ezeket valahogyan kiénekelje, kitáncolja magából.
A hagyományos paraszti környezetben ennek gyógyító ereje volt. Azért énekelek, hogy megnyugodjon a lelkem, drága – mondta az öregasszony. A városi ember pedig elmegy a pszichológushoz, mert nem tudja, hogy mit kezdjen a feldolgozatlan problémáival. Ezeket a paraszti közösségekben mind szépen megoldotta az ének és a tánc. A közösség. Az, hogy nincs magára hagyva az ember. A városi ember elmagányosodik, s a problémáit sem tudja megoldani.
Nekem kiskorom óta lelki szükséglet volt, hogy énekeljek. Anya, szerelünk rád egy klikkelőt – mondta a fiam –, mert mindenhol énekelsz. A konyhán, a fürdoszobában. Nekem ez a Való Világ, ez hozzá tartozik a mindennapjaimhoz. Ha ülök az autóban, s megyünk hatszáz kilométert, nekem minden kilométerben eszembe jut valami, s azt elénekelem.”
Ezek a Márta szavai. Egyszerűek, láttatóan képiek, mint megannyi népdalsor. Rejtett bóknak szánva eloször azt mesélem el, hogy fiunk, menyünk Észak-Amerikában él, s amikor doktoranduszként kiutaztak, el kellett dönteniük, hogy mit helyeznek el az öt-hat évi stipendium idejére Noé bárkájába. Fiunk kolozsvári egyetemista korában, hogy az elviselhetetlen környezeti zajt kiiktassa, fülhallgatóval tanult, többnyire angol nyelvű könnyű rockzenét hallgatott, hogy a nyelv ritmusa, melódiája is beépüljön a tudatalattiba. És természetesen magyar népzenét is. És amikor indulni kellett, a több száz kazetta közül kiválogatta Mártáét, a Muzsikás együttesét, a Kalákáét. S amikor a múlt évben a vendégük voltam, nem egy este megesett velünk az a csoda, hogy itthon voltunk, Erdélyben vagy Moldvában, a csángók között.
Aztán mondtam azt is, hogy a ’70-es évek elején egy ízben felkerestük Esztelnek fölött, a Nagysándor és a két Nemere csúcsa alatt a csángótelepi embereket. Az első boly 1936-ban a Gyimesekbol költözött ki ide, több család is a bokros Tankó famíliából került ki. Társaságunkban népdalénekesek is voltak, és az estébe hajló idő után elkezdtünk énekelni. A csángótelepiek közül többen hazasiettek, és magukkal hozták a gardonyt. Kivilágos virradatig énekeltünk. Engem az lepett meg, hogy sok divatos slágert, műdalt is ,,felvettek a repertoárba”. De ezeket mind a maguk képére formázták. ,,Kisajátították”, asszimilálták, a magukévá tették, csángó népdallá varázsolták azt, ami az éteren hozzájuk is bekerült. Sebestyén Márta a szászcsávási zenekart hozza fel példaként, amely a legcsodálatosabb ebben a vonatkozásban. (…)
Ha a magyar kultúra követei a népi diplomáciával szövetkezve, egymást váltogatva bejárják majd a Kárpát-medence térségeit, ha az önkormányzati, testvérintézményi és testvértelepülési, az egyházi kapcsolatok olyan tartós szövetuek lesznek, mint amilyennel manapság egyre-másra találkozhatunk, akkor – legyünk bizakodóak – egy idő után azt sem tudjuk, hogy kik voltak azok a nemkívánatos politikusok, akiknek az a nótájuk, hogy ,,a majom farka beleért a levesbe”.
Sylvester Lajos, Háromszék, 2006. desember 9.
