Írások
„Nagyon sok énekelnivalóm van még...”
Édesanyja, Farkas Ilona népzenekutató volt. Beszélni még nem tudott, amikor már hallás után kristálytisztán énekelt. Hétévesen szerepelt először lemezen, azóta majdnem hetven hanghordozón hallható a hangja. Sebestyén Márta csaknem harminc esztendeje a magyar kultúra nagykövete. Ismerik és szeretik bármerre jár a világon, de csak itthon érzi magát otthon.
– Valóban igaz a legenda, hogy már a születése előtt eldőlt a sorsa?
– Igaz, olyannyira, hogy az én életem a legjobb példa arra, a mennyire meghatározóak azok a lelki hatások, amik az embert magzatkorban érik. Az engem érő hatások teljes mértékben a zenéhez kötődtek. Édesanyám népzene főtanszakos hallgató volt a Zeneakadémián, amikor engem hordott, ezért nyilván nem véletlen, hogy a testvéreim közül éppen én születtem meg ilyen elementáris zene utáni vággyal. Egészen kicsi koromtól fogva nagyon érdekeltek a népi hangszerek furcsa hangjai. Állandóan cibáltam édesanyámat, hogy vigyen el olyan helyekre, ahol hallhatók. Tetszett a zene, de a szép színes ruhák is. Állandóan rajzoltam, de az én meséimben a királykisasszony is népviseletbe volt öltöztetve és piros csizmában állt a szénaboglya tetején. Aztán anyukán ének- és zenetanár lett és karvezető, így az életemet teljesen áthatotta a muzsika, a jókedv és a harmónia.
– Hogyan emlékszik vissza első fellépéseire?
– Tulajdonképpen mióta az eszemet tudom, énekelek, de az első nyilvános fellépésem maga Kodály mester előtt volt, ugyanis többek között nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy az összes magyar óvodás nevében felköszöntsem őt. A háromszáz gyerek közül tizenketten felmehettünk a lakására, és ott énekeltünk neki, én külön is. Nagyon boldog voltam, mert megölelt, és azt mondta: ha ilyen szépen éneklem a dalokat, akkor érdemes volt azokat megírni. Számomra természetes dolog volt az ének, már az óvodában is sorba állítottam a többi gyereket, és vezényeltem nekik, aztán később is magától értetődő volt, hogy, ha együtt vagyunk, és jó a kedvünk, akkor énekelni kell. Később, középiskolás koromban jöttem rá arra, hogy ez korántsem ilyen egyértelmű mindenkinek.
– A helyzet azóta igen sokat romlott...
– Ma már szinte teljesen leszoktatták a gyerekeket az éneklésről. Az én időmben még öt énekóra volt hetente, ma jó, ha egy van, azt is utálja mindenki, mert alig léteznek igazi csillogó szemű pedagógusok. Ráadásul úgy hallottam, hogy jövőre a gimnáziumokban már egy énekóra se lesz. Ez őrület. Ilyenkor úgy tűnik, fölöslegesen született Magyarországra Kodály Zoltán és Bartók Béla.
– A emberek manapság nem is mernek énekelni...
– Ez nyilvánvalóan valamiféle lelki görcs következménye, ami szerintem a közösségi élet hiányából, az elmagányosodásból vezethető le. Annak idején a legszegényebb, legszűkösebb időkben is létezett lelki igény az énekszóra, mert voltak igazi közösségek. Közösséget az teremt, ha az emberek együtt imádkoznak, énekeltek, táncolnak, mulatnak és az ünnepeiket együtt ülik meg. De ha nincsenek ilyen alkalmak, ha az együttlét csak arról szól, hogy passzívan befogadnak valami tingli-tangli háttérzenét, akkor elromlott az egész. Az én gyerekeim számára nem a „Happy Birth Day To You” jelenti az ünnepi köszöntést, hanem a „Serkenj fel kegyes nép”. Ők ezt igénylik is, csakúgy, mint a karácsonyi éneklést.
– Mennyi „ragadt” rájuk az édesanyjuk muzikalitásából?
– Nem mondhatnám, hogy nagyon dalos kedvű lenne a két fiam, de azért szeretik a zenét és játszanak is hangszeren, anyukám pedig szorgalmasan tartja nekik a szolfézsórát.
– Annak idején volt egy nagy felfutó időszaka nálunk a népzenének. Mi változott meg azóta, hová tűnt a lelkesedés sokakból?
– A rendszerváltás előtt népzenével foglalkozni és táncházakba járni afféle vagány dolog volt. Tiltott gyümölcs íze volt ez, mert sokan úgy gondolkodtak: nem kell nekik az internacionalizmus „komcsi dumája”, csak azért is a saját kultúra, a zene a fontos. Ma már minden megváltozott, nálunk is megtalálható a világ összes stílusa, irányzata, divatja, és ebben a bábeli zűrzavarból kiválasztani a jót, az értékeset sokkal nehezebb, mint annak idején. De azért én azt tapasztalom, hogy felnőtt nálunk egy olyan generáció, akik már a gyerekeiket is hozzák. Na persze soha nem leszünk annyian, mint azok, akik a bóvlit fogyasztják, de nekünk akkor is tenni kell a dolgunkat makacsul, következetesen. Úgy, hogy hitelesek tudjunk maradni, mert ha nem süt rólunk, hogy „vén marha” fejünkkel is imádjuk, amit csinálunk, akkor nem tudunk igazi élményt nyújtani az embereknek.
– Már csaknem harminc esztendeje van a pályán. Ez idő alatt sokféle módon érte el a siker. Mit tart ezekből a legértékesebbeknek?
– Valóban sokféle helyzetben és egymástól teljesen elütő közegben énekeltem már és mindenféle szinten megélhettem a sikert. Énekelhettem például II. Erzsébet királynő udvarában roppant elegáns környezetben és ruhában. Tulajdonképpen nem normális dolog ilyen öltözetben magyar népdalokat énekelni, de nekem tudomásul kellett vennem, hogy akkor, és ott Magyarországot, a magyar kultúrát képviselem. Ott is le kellett tennem a garast, meg a Nyírségben is, reggel kilenckor kialvatlan szemű gyerekek előtt egy fűtetlen mozi teremben. De ugyanazt kell nyújtani a Zeneakadémián is, a lemezfelvételekkor is, Amerikában is és Erdélyben is. Hála Istennek azt tapasztalom, hogy szeretetet vált ki az emberekből, amit csinálok, ezt érzem lépten-nyomon szerte a világon. Az is jó, ha az embert hivatalos, állami szinten ismerik el, de az igazi megbecsülés a hétköznapok szeretete. Ez a legértékesebb siker.
– A szocializmus adta nekünk az internacionalizmus terhét, most meg itt van a nyakunkon az uniós csatlakozás olvasztótégelye. Mit lehet, mit kell tenni azért, hogy sikerrel tudjuk megőrizni kultúránkat és identitásunkat?
– Az biztos, hogy más népektől nem várhatjuk el a mi identitásunk ápolgatását. Ezt nekünk kell megtennünk, nekünk kell őrizni a lángot. Ha tisztában vagyunk a saját értékeinkkel és ragaszkodunk hozzájuk, akkor azokat senki és semmi nem veheti el tőlünk. Gondoljunk csak bele, itt élünk időtlen idők óta a nagy európai népek tengerében és még mindig létezünk, él a nyelvünk, a kultúránk és a gyönyörű zenénk. Folytatni kell az értékek őrzését, a nevelő-oktató munkát, amit meggyőződésem szerint a zene útján lehet a legkönnyebben, leghatásosabban művelni. Ez persze nem igazán munka, hanem életprogram. Az értékek őrzése soha nem maradhat abba, mert például hiába voltam én már százötvenszer Erdélyben, még százötvenszer el kell oda menni. El kell menni mindenhová, mert nagyon sok énekelnivalóm van még...
Gurbán György
2003. december 09.
