Írások
Kossuth mellett a tisztaszobában
Almás lepényről, születésnapról, még fociról is – Sebestyén Mártával
A ma élők közül ő az egyik legismertebb magyar a világon. Viszi a hírünket, a dalainkat, felragyogtatja kincseinket. Szeretik, szeretjük. Ismerik. Ismerjük? Egy együtt töltött és átnevetett nap után azt szerettem volna, ha kiderül: Sebestyén Mártát nem csak akkor jó hallgatni, amikor énekel.
A nyár vége és az ősze eleje mozgalmasan alakul nálatok, mert költöztök. És ugye kezdődik az iskola…
– Amivel kapcsolatban nem látok túl nagy lelkesedést a fiúkban. A nagyobbik, Álmos a kötelező olvasmányt is az utolsó pillanatra hagyta. A mai gyerekek alig-alig olvasnak, hiába a példa. Mi is egy könyvesboltban ülünk most, én szeretek elmerülni az olvasásban, amikor megszűnik tér és idő.
– Akkor mit szeret Álmos?
– Mindent, ami gyors és vibrál és hangos. Tizenhat éves… Már a sarkon jár, még otthon sincs, de a lakás már remeg. Aztán betesz valami istentelen zenét, istentelen hangerővel, én, mondjuk, zenének nem is mondanám, mert olyan, mintha a betonfúrót kapcsolnák be az ablak alatt. De ő boldog és lelkes, magyarázza, hogy ezt én még így megkeverem számítógéppel, meg úgy megkeverem, és akkor az olyan lesz…! „Anya, majd téged is megkeverlek!” Hát! Meg akar keverni a fiam! Mondtam is neki: „Fiam, fiam, mikor leszel már hernyóból pillangó?” „Anya, én már rég pillangó vagyok, csak te nem veszed észre.” Amúgy csellózik, már hat éve és kitartóan, legutóbb Vivaldit szerette meg.
– És a kisebbik, Szabolcs?
– Szenvedéllyel focizik, még a havas Etnán is elővette a labdát. Karácsonyra megkapta Puskás Öcsi bácsi könyvét, esküszöm, mindennap elolvassa, nézegeti, járatja rajta az agyát. Szerintem ezen keresztül rákap majd az olvasásra…
– És te a focira?
– Nem értek hozzá, azt sem tudom, ki, miért, hová rohan, de ha valami a gyerekemet ennyire megmozgatja, az engem érdekel. Benne mindig is voltak ilyen hajlamok, hogy ha valamit akart, azt nagyon és komolyan akarta. Aikidózott, és már négy éve nagybőgőzik.
– Az előbb mesélted, hogy egyszer külföldről te üzented meg, hol találják a tornazsákot…
– Ez azért van, mert állandóan próbálok rendet tartani a fejemben és a holmijaim között. Ebben a fejetlenségben, az összevissza kis lakásban, ahol eddig éltünk, másként nem lehet. Mi lenne, ha nem tudnám, hol vannak az iratok, a dugipénz, a zoknik? Nemrég találtam egy faxot, amelyet egyszer Norvégiából egy dzesszfesztiválról küldtem. Itt találjátok a tornazsákot, egyébként meg leértékelés van, vegyetek ilyen meg ilyen nevű, negyvenszer hatvanas bútortestet, még le is rajzoltam. De azért az itthoni dolgokban az oroszlánrész az édesanyámé. Ő minden apróságot tud róluk, olyanokat, amiket én sokszor csak utólag. Ez elveszett, ezt eltörték, másnapra kell vinni, és így tovább. De talán éppen ezért, vannak dolgok, amiket először inkább nekem mondanak el, és „Anya, ezt ne mondd el a Mamának!” Mert a Mama aranyszívű, de szigorú, velem meg lehet egy kicsit egyezkedni…
– Mona néni egy legenda. Kodály-tanítvány, zenepedagógus, a kórusmozgalom nagy alakja… nem is sorolom. Egyéniség!
– Húsvét táján egy német buszsofőr itt a Várban tombolni, rongálni kezdett, utóbb kiderült, valami rohamot kapott. Anyám kirohant, hogy megvédje az autónkat, szerencsére a felső lakó visszahúzta. Így az ablakból nézte végig a gyerekekkel a pusztítást. És utána a következőket mondta jegyzőkönyvbe a rendőröknek: „Kérem szépen, szétverte az autónkat! A szomszédét is! Beverte szemben a követség ajtaját, az ablakokat, leverte a címert! És! Közben ordítva énekelte a német himnuszt! Hamisan!!!” Neki ez volt a legnagyobb bűn.
– Talán nem ebből a történetből derül ki legjobban, de itt a Várban ti itthon vagytok. Amikor délelőtt a fotózásra érkeztem az étterembe, nagyon kedvesen, vendégnek járó mosollyal fogadott a pincér, de amikor megtudta, hogy hozzád jöttem, a mosolya még nagyobb lett. Díszpolgár is vagy… Nem fáj a szíved, hogy elmentek innen?
– Szeretnek, igen. De szeretnek Kispesten is, ahol éltünk, ezek a szálak nem szakadnak meg. Az hiányzik majd, hogy mindennap végigmenjek ezeken az utcákon. Annyira szépek a házak, nem tudok betelni velük. Egy kapubálványon, egy kilincsen elmeditálok hosszasan, szinte beissza a szemem. De a lakás már nagyon kicsi négyünknek, muszáj költözni. Képzeld el, hogy lánykorom óta nem volt olyan lakásom, ahol például, az összes könyvem egyesülhetne. Az nagyobb lakás lesz, de még ott sem… Közben nem tudok lemondani a gondolatról, hogy egyszer, később lesz nekem egy kertes, kuckós kis házam is. Valamikor… Ott talán majd almás lepényt sütni is megtanulok…
– Mert Mona néni az előbb azzal a hírrel érkezett, hogy elkészült a rakott zöldbab és az almás lepény. Akkor te nem is tudsz főzni?
– Ehhez nincs tehetségem. Főleg ahhoz nem, amivel a főzés jár. A kigondolástól a megvalósításig. De például már az ízharmónia… meg a terítés. És a lakberendezés! Az sem annyi, hogy belehordod a bútorokat és kész. A méretek, az arányok, a színek, az apró részletek. Ezekhez például értek. Illetve! Eszembe jutott, mikor középiskolában egy kis baranyai faluba mentünk táborozni. Együtt éltek ott németek, svábok, bukovinai székelyek. Egy kimustrált buszban laktunk a falu végén, és szociológiai, folklór- meg minden egyéb gyűjtést végeztünk. Hallottuk, hogy van ott egy bizonyos Márton bácsi, aki gyönyörű székely dalokat tud. Bekopogtunk, hogy csókolom, budapesti gimnazisták vagyunk, és azt szeretnénk, ha Márton bácsi énekelne. Arra akkor még nem gondoltam, amit Bartók pontosan tudott: nem úgy van, hogy bekopogsz, és az ajtóval együtt, a szívek is megnyílnak, rögtön énekelnek neked az emberek. Az nagyon is intim, mélyről jövő dolog, én sem énekelek akárhol, akármikor… Ráadásul ebben a házban egy zord képű asszony csapkodott valami húsfélét, és ráripakodott az öregre: „Mit tudsz te, Márton? Semmit se tudsz!” Ültünk dermedten, egyszer csak megszólaltam: „Akkor legalább a híres székely töltött káposzta receptjét tessék elmondani…” Erre az öreg felderült, kihúzta magát, a bajszát is megpödörte, és azt mondta: „Há’ megöntöm s kész!” Ennyi. Na, ez az a recept, amit én bárkinek el tudok mondani.
– Most volt a születésnapod, sok helyen ünnepeltek, volt tévéműsor, meglepetés. Milyen érzés, ha erről beszélnek?
– Egy kicsit úgy vagyok vele, hogy a születésnapom inkább nekem, meg a családnak számít. Ami igazán fontos, az az, hogy harminchárom éve énekelek az embereknek. Ezért is volt idén a nagy koncert. Ez a lényeg.
– Még a fotózás alatt elmeséltél egy történetet, hogyan tanultál meg az utolsó pillanatban egy dalt a habán kiállítás megnyitójára, mert egy régi barátod megkért, hogy énekelj. Tudod, azért ilyet kevesen vállalnának.
– Fontos évek voltak, amiket ennél az ügyvéd barátoméknál töltöttem, a családjának is hálás vagyok. Amikor szólt, hogy a nagy álmuk, ez a kiállítás létrejön, boldogan mentem, zenéket válogattam. Kértek egy dalt egy tizenhatodik századi imakönyvből, gót betűvel leírt holland éneket. Lehetetlenség nincs, csak tehetetlenség, mondtam, aztán egy egyházzenész megfejtette a régi kottát, és ugyanitt ültünk a holland lánnyal, aki a mobiltelefonomra mondta a kiejtést. A végén egyetlen nap maradt megtanulni, de sikerült.
– Ennyire nyitott vagy új dolgokra?
– Arra, ami érdekel, igen. De csak arra! Azt megtanulom, bármi legyen is. Engem ez éltet. És minden, amit megtanulok a magam örömére, hidd el, hogy valamikor kell, valamikor a hasznomra válik. Előbb vagy utóbb. Ez a tanulás megy folyamatosan, ma is. Egyre elmélyültebb, alaposabb. De ha olyasmire akarnak rávenni, ami nem találkozik az ízlésemmel, az igényemmel… Az angol betegnél a zeneszerző, emlékszem, írt egy olaszosan omló, édeskés dallamot, azt is el kellett volna énekelnem. De úgy, hogy legyek very hungarian. Mi az, hogy very? Az ember vagy hungarian, vagy nem! Meg is sértődtek rám, de én nem
alkalmazott grafikus vagyok! És igazam volt, mert csak az a két népdal maradt a filmben, amelyeket a képek láttán spontán énekeltem el. A mai napig kapok leveleket a film után.
– Ebben az évben díjakat is kaptál. Szabadság-díj, a Magyar Kultúra Követe… Ez az utóbbi olyan, mintha egyenesen neked találták volna ki.
– Igen, mondták is nevetve a díjátadón. De ha belegondolunk, tényleg ezt tettem, ezt teszem. Folyamatosan és nagy-nagy büszkeséggel. Méltósággal és komolyan kell képviselni a magyar kultúrát a világban! El is hoztam, itt van, illetve ez csak az oklevél, mert jár hozzá egy… hogy is mondták? … igen, egy kandallóra kitehető változat is. Mondtam, miniszter úr, nekem otthon csak egy FÉG-konvektorom van, nem kandallóm!
– Volt neked egyáltalán kudarcod? Mármint a pályádon. Úgy tűnik, hogy csupa siker, mindig, minden jó és egyre jobb.
– Az mindenképpen elmondható, hogy nem ütköztem falakba. Amit szerettem volna, ami fontos volt, az előbb-utóbb megvalósult, és sokszor volt szerencsém. Amikor elénekeltem Rékát az István, a királyban például. Akkor fedeztek fel a nézők és a média is. Azok az emberi és szakmai kapcsolatok sok mindent hoztak magukkal. És az is olyan nagy hullámokat vetett, mint később Az angol beteg. Egyszer egy erdélyi lakodalomban éppen magnóra vettem a zenekart, amikor odajött egy fiú: „Réka?!! Az István, a királyból?! Hadd csókoljam meg!” És elmondta, hogy csempészték be Erdélybe, hányszor hallgatták, pedig „tiltották erősen”. Hihetetlen dolog, hogy a lemezborítóm Kossuth Lajos képe mellett volt a tisztaszobákban. De ezeket nem magamnak szerveztem, tudatosan, előre látóan, csak úgy adódtak a dolgok. Amit megtanultam a magam örömére, azt elénekelhettem valamikor, és örültek neki az emberek.
Hulej Emese
Nők Lapja, 2007. szeptember 5.
