Írások
Távolról fénylik a magyar tehetség
1956-os emlékév, 2006. november 13.
Apa cuka funda luka funda kávé kamanduka, egy, kettő, mikrofonpróba – Határ Győző, a 92 éves, harcsabajszú költő, műfordító melegít a londoni St. James’s Palota vörös kárpitos képtermében, VIII. Henrik portréja előtt. A jelenet kissé szürreális, de nem szokatlan Károly herceg palotájában. A brit trónörökös hétfőn ’56-os magyar emigránsokat fogadott.
Az 1956-os forradalom után mintegy húszezer magyar talált új otthonra az Egyesült Királyságban. Az emigránsok szövetségeket hoztak létre, lapokat, rádióműsorokat szerkesztettek, többen tekintélyes karriert futottak be, s néhányan a brit társasági élet ismert alakjaivá váltak. És bár hivatalosan az 1956-os emlékév londoni rendezvényeinek zárása volt a megemlékezés, ez a rendezvény is inkább a brit arisztokrácia és politikai elit társasági eseményének tűnt. Miniszterek, nagykövetek, lordok és ladyk, színészek és más divatos magyarbarát figurák népesítették be a palota impozáns szalonját az emlékest után, és ez leginkább azt bizonyítja, hogy a magyarok nem csak ötven éve, szabadságharcos menekültként találtak megértésre, értő közönségre Nagy-Britanniában. Értékeinket, kultúránkat számon tartják ma is, a legfelsőbb körökben is.
A herceg egyik vendége, Lady Valerie Solti – a magyar származású karmesteróriás, Sir Georg Solti özvegye – férjét idézte: „Nemcsak magyarnak, tehetségesnek is kell lenned.” A brit fővárosból ennek ellenére úgy tűnt, a zsenialitásnak olyan atmoszférája lebeg a magyar hon fölött, amelyből mindenkire ragad egy kevés – amint átlépte az országhatárt. Persze az emlékest műsora: Vásáry Tamás megrendítő zongorajátéka és a nemzeti kincsünkként felkonferált Sebestyén Márta előadóművész éneke hallatán vagy a Magyar Állami Népi Együttes szatmári és kalotaszegi táncbemutatója láttán nem véletlenül tölt el mindenkit büszkeség, hogy magyar gyökerei vannak.
A londoni sajtó másnap mégsem a magyar estet tárgyalta, hanem az 58. születésnapját ünneplő herceg évről évre gyarapodó katonai elismerésein élcelődött. A trónörökös több mint háromszáz szervezet patrónusa, ám a magyarok iránti figyelme tagadhatatlan. 1990 májusában az elsők között látogatott hazánkba, hogy elmondja: minden európai fejlődő demokrácia elismeréssel tartozik Magyarországnak a vértelen rendszerváltásért. Most, a hétfői rendezvényen azt mondta: megelégedéssel tölti el az, ahogyan egykoron a magyar menekülteket befogadták az angolok.
Most akkor mi, magyarok vagyunk adósok nemcsak a befogadóknak, hanem önmagunknak is – folytathatnánk a gondolatot. Adósok vagyunk mindazoknak, akik elérték, hogy ötven évvel a forradalom után újra divat magyarbarátnak lenni a multikulturális Londonban.
Már csak rá kell szolgálni hírnevünkre. Hogy az átlag brit szemében a magyarság a magyar kultúrával – ha kell, a tehetség ígéretével – legyen egyenlő, s ne csak egyike legyünk a potenciális kelet-európai bevándorló népeknek.
Borsos Roland, Magyar Hírlap
